Albert András SchP temetése (a gyászbeszédek letölthetők)

A temetési szertartást Urbán József tartományfőnök atya végezte. A gyászbeszédet teljes terjedelmében közöljük:

Kedves Testvérek!

I.

Ebben az evangéliumi jelenetben, a feltámadt Jézus és Péter találkozásában Jézus háromszor kérdezi meg Pétertől, hogy szereti-e őt. Attól a Pétertől kérdezi ezt, aki valamivel korábban háromszor megtagadta. Jézus pontosan tudta, hogy Péter szereti őt. A kérdései nem az ismeretszerzést célozták, hanem lehetővé tettek valamit Péter számára. Jézus lehetőséget teremtett Péternek arra, hogy a tagadás után Jézus szemébe mondhassa, hogy bár gyöngének bizonyult, elbukott, mégis szereti Jézust. A vallomás lehetőségét teremti meg Jézus Péter számára, és ezzel ismét magához öleli, helyreállítja Péter épségét, visszavonhatatlan szeretettel és feltétel nélküli elfogadással ajándékozza meg apostolát.

Azért választottam ezt az evangéliumi részletet András testvérünk temetésére, mert erre vágyott ő is. András is arra vágyott, hogy elmondhassa Jézusnak, mennyire szereti. Azt hiszem, nem tévedek, amikor azt gondolom, hogy András legjellemzőbb vonása a szeretetvágy volt. Vágyott szeretni, és vágyott a szeretetre és az elfogadásra.

II.

1.

Legutóbbi találkozásunkkor András átadott nekem egy pendrive-ot, amelyre előzőleg kimentette a számítógépén található különféle „anyagokat", összesen 116 Mb terjedelemben. Hogy mik is ezek az anyagok, annak megértéséhez érdemes elmondani, hogy András a személyi számítógép és a fénymásoló elterjedése előtti nemzedékhez tartozott. Akkor volt kispap, amikor gondolni sem lehetett még arra, hogy a számítógép annyira elterjedt használati cikk lesz, mint manapság, és ezért jó néhány olyan szokás alakult ki nála végérvényesen, amely az írógépet használó, és főképpen az írógéppel sokszorosító ember megoldása. Ezek közé tartozott az, hogy az általa hasznosnak vagy jónak ítélt szövegeket, könyvrészleteket, sőt akár egész könyveket is begépelt: úgy dolgozta fel saját magának is, hogy egyben meg is örökítette, mások számára is hozzáférhetővé tette. Nemcsak magának olvasott, nemcsak magának művelődött, hanem a szellemi valóságokkal és termékekkel való első találkozásakor rögtön abban az irányban is tett egy lépést, hogy majd másoknak is továbbadhassa azt, amivel töltekezett. Így gyűjtötte össze ezeket az anyagokat - számítógépet használó ember lévén immár digitálisan.

116 megabájt, András szellemi és lelki műhelyének eszközei és termékei - sőt, most már hagyatéka. A könyvtárak neve ez: Képek, Keresztutak, Olvnapló (vagyis olvasónapló), Piarizmus, Predikációk, Vegyes. A gyökérkönyvtárban pedig mintegy 50 különféle fájl, dokumentumok. Ezek is vagy begépelt könyvek, könyvrészletek, vagy lelki témájú írások, elmélkedések.

Beleolvastam az egyik dokumentumba. Diákoknak szóló írás ez, amelyben többek között ezt írja András vastagon szedve, csupa nagybetűvel:

„Isten a mi egyetlen, álarc nélküli, szegény arcunkat szereti. Csak ez az arc alkalmas arra, hogy meglássa Istent, hogy mindörökké szembe nézzen majd Vele."

Álarc nélküliség, Azt mondtam az előbb, hogy András egyik legjellemzőbb tulajdonsága a szeretetre való igény volt. Mélységesen vágyott arra, hogy elfogadják, szeressék, hogy együtt legyen másokkal örömben, zenét hallgatva, jókat beszélgetve. Vágyott a közelségre, a testvéri kapcsolatokra, és vágyott arra, hogy az lehessen, aki; hogy ne kelljen álarcot viselnie, ne kelljen másnak hazudnia magát, mint aki. Szeretetre és elfogadásra vágyott álarc nélkül, szegényen.

2.

Ezen az előbb említett utolsó találkozásunkon nemcsak elektronikus formában adott át nekem anyagokat, hanem nyomtatott formában is. Az ajtómra tűzve néhány papírlapot találtam, az egyiken egy jezsuita atyának a szerzetességről szóló könyvéből vett rövid fejezet, amelynek a címe: A bolondok dicsérete. Arról szól ez a kis részlet, hogy a középkori királyi udvartartásoknak fontos összetevője volt az udvari bolond személye és intézménye. Nemcsak a szórakoztatás volt a bolond feladata, hanem az is, hogy „derűs formában megmondja az igazságot". Erre bizony szüksége volna a mi korunknak is, folytatja gondolatmenetét a jezsuita atya, szükség volna rá az egyházon belül is. Végezetül azzal a javaslattal áll elő, hogy talán a szerzetesek lehetnének azok, akik vállalják a bolondok intézményének feladatát. Az ajtómba tűzött papírlapon András ezt a részletet emelte ki nekem, piros tollal négyszer is megjelölve a margón a következő bekezdést:

„De van sok szerzetesközösség, amely új utakat keres Isten és az ember szolgálatára. Nem csinálhatnák-e meg ők az áttörést, hogy mindnyájunk bölcs bolondjai legyenek? [...S]zükség van ilyen újfajta apostolságra."

András ezzel azt üzente nekem, hogy szerinte mi, szerzetesek lehetnénk korunk igazságot kimondó bolondjai. Azt üzente, hogy a mi szerzetesközösségünk lehetne az, amely vállalja egyház és világ előtt azt a szerepet, amely esetleg nevetségessé tesz minket, amely miatt bolondnak tartanak, de amely mégis az igazságot kimondó szerepe.

Nem valami bolondozás ez, nem a humorista szerepe; hanem az a bolondság, amelyről Szent Pál beszél, amikor azt mondja a korinthusiaknak:

„[...A] megfeszített Krisztust hirdetjük. Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége. [...] Isten azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket, s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak" (1Kor 1,23-28).

Az álarcnélküliség, a szegénységünk, arcunk szegénységének vallása ez a szerep. Tanúságtétel arról, hogy így vagyunk kedvesek Isten előtt. Nem arról szóló tanúságtétel, hogy Isten akár így is elfogad. Hanem arról szól ez a tanúságtétel, hogy ez az igazi arcunk, ezt az arcot szereti Isten, és ez a szegény arc alkalmas arra, hogy majd meglássa őt.

3.

Félelmetes szerep ez, mert aki ezt a szerepet vállalja, sebezhetővé teszi magát. Álarcot azért ölt az ember, mert el akarja rejteni, védeni akarja magát. Aki leveti az álarcot, az sebezhetővé válik. Aki álarc nélkül megmutatja a maga szegény arcát, az nemcsak a nevetségessé válás kockázatának teszi ki magát, hanem védtelen lesz.

Ezt a védtelenséget és sebezhetőséget ma sem könnyebb vállalni, mint bármikor korábban. E világ mást vár el, más felé akar terelni minket. Azt várja tőlünk, hogy erősek legyünk, kifogástalanok, feddhetetlenek, tökéletesek. És ez az e világi látásmód - mint mindig - ma is jelen van köztünk és bennünk; minket is jellemez, nem vagyunk tőle mentesek az egyház világában sem. Nehezen állunk ellen ennek a szemléletnek, sokszor észre sem vesszük, hogy meghatároz minket. Fel sem tűnik, hogy gyakorlatilag az önmegváltás lehetetlen, teljesíthetetlen és embertelen feladatát rójuk ki egymásra és magunkra az egyházon belül is, és arra késztetjük, szinte kényszerítjük egymást és magunkat, hogy álarcot öltsünk egymás és önmagunk előtt, és hogy álarcban lépjünk Isten elé is.

Mintha András a vágyaival, a csak félve kimondott szavaival, a szótlan gesztusok mögé rejtve azt mondaná ma nekünk: az lehetne a mi hivatásunk, az lehetne nekünk, szerzeteseknek a hivatása, hogy vállaljuk az udvari bolond szerepét, és mondjuk ki az igazságot. Mondjuk ki az igazságot, mégpedig nem valami elvont igazságot, hanem Jézus evangéliumának az igazságát. Azt az igazságot, hogy Isten álarc nélkül akar találkozni velünk. Azt az igazságot, hogy Isten a valódi arcunkat tartja szépnek, akkor is, ha bűnösök vagyunk, akkor is, ha méltatlannak tudjuk magunkat, akkor is, ha újra meg újra elbukunk és gyengék vagyunk.

Jézus minket hív. Nem azon az alapon, hogy méltók vagyunk, és nem azzal a feltétellel hív magához Jézus, hogy előtte tegyük méltóvá magunkat a vele való közösségre. Jézus minket, bűnösöket hív; befogad és magához ölel, úgy, ahogy vagyunk - feltétel nélkül.

III.

Most, amikor Andrástól búcsúzunk, arra gondolunk, hogy Jézussal találkozik - álarc nélkül, szemtől szembe. És mint Pétert, Jézus őt is megkérdezi. Bár tudván tudja a választ, mégis Andrásnak is felteszi Jézus a kérdést: szeretsz-e engem? Magához öleli, hogy érezze az elfogadást, és hogy ki tudja mondani szíve legmélyebb vágyát: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek."